Ha egy fiatal szociopatáról és egy kvázi isten háta mögötti hotelről olvasunk valószínűleg a Psycho vagy mostanság a Bates Motel jut eszünkbe elsőre. A The Boy megtekintése után azonban már nem csak Norman Bates-re, hanem a kis Ted Henley is.

Pedig a The Boy főhőse sajnos nem merül alá olyan pszichológiai mélységekbe, mint a Psycho, ennek ellenére az utolsó jelenetek könnyen beleéghetnek a retinánkba, sőt talán éppen az az a plusz, ami kicsit átlag felettivé teszi az egész történetet.

Craig William Macneill író-rendező Clay McLeod Chapman (jaja nekik is három nevük van, mint a legtöbb nagy gyilkosnak) novellája alapján készítette el filmjét a 9 éves Ted Henleyről (Jared Breeze), aki a családanya halála után mély depresszióban lévő apjával (David Morse) egy isten háta mögötti sivatagi hotelt üzemeltet, amelybe csak hébe-hóba érkeznek vendégek.

A társadalomtól elzárt, szocializálódásra alkalmatlan helyen felnövő Ted-re így különösen hatással vannak a környékükön feltűnő idegenek, különösen úgy, hogy Tednek ösztönből nagy vonzódása van a különböző halálnemek felé.

Ennek ellenére hiányzik az igazi feszültségkeltés, pedig a környezet és a helyszín is adott, hogy egy igazán elszigetelt, feszült karakterdrámát lássunk. Vannak egészen jó jelenetek és párbeszédek, ilyen a kis Ted és a Rainn Wilson által alakított - mentornak is nevezhető - Colby beszélgetései, vagy amikor Ted beoson az egyik szobába, hogy az ott alvó vendégeket nézegesse álmában, de ebből sokkal több kellett volna, ahogy a filmben elrejtett különböző jelképekből, motívumokból is.

Összességében a The Boy egy olyan (félre)fejlődéstörténet, amely az elejétől a végéig vészjósló hangulatú, de nem tud újat mutatni a műfajon belül és hiába az erőteljes színészi játék, a kis Ted karakterén kívül senki nem tud viszonyítási alap maradni a későbbiekre. Ezzel együtt nagyjából mindenkinek ajánlom, akinek elege van New York felhőkarcolóinak lerombolásából, vagy különböző kelet-európai városok égbeemeléséből vagy felrobbantásából. 10/6

Szólj hozzá!

Hozzászólás