Liberty, vagyis Szabadság címmel nyit a Person of Interest, avagy A célszemély 3. évada. A sorozatban egyébként Shaw és Root karaktere is állandóvá lépett elő, a hírek szerint pedig még Carter is kap egy új társat. (Mi lesz Fuscóval?)

Mint az elmúlt napokban többször is tettük, A célszemély esetén is alkalmaznánk a fordított kronológiát, vagyis megnézzük, hogy korábban - még a blogon - mi jót is írtunk a sorozatról.

Ilyen volt A célszemély 2. évada

Vannak olyan sorozatok, amiknek piszkosul várjuk már a fináléját, aztán a finálé után azon kattogunk, hogy miért kellett ilyen hamar véget érnie. A Person Of Interesttel persze szerencsénk van, hiszen nem egy The Killing vagy Broadchurch-féle bűnügyi dráma, ahol a gyilkos kilétének felfedése után oda a varázs (meg a sorozat is), vagyis a további évadban évadokban még jócskán kaphatunk ebből a kimagasló minőségű összeesküvésből - csak hát ki is kell bírni addig.

Ha tavaly a Person Of Interest fináléjától “összecsináltuk” magunkat, akkor az ideiről is elmondható ugyanez. Még ha az évadban voltak is gyengébb, töltelékrészek - amik egy huszonepizódos sorozatnak bőven megbocsájthatóak - az utolsó két epizód annyira piszkosul jól sikerült, hogy egy-egy jelenetnél még a hideg is kirázott. Nem viccelek, tényleg ki tud, igaz ezidáig a már említett “ki a gyilkos?” típusú bűnügyi sorozatok érték el ezt nálam és nem gondoltam volna, hogy egy ilyen “badass” sorozat is ki tudja váltani belőlem.

Monster of the week

A Person of Interest elérkezett arra a szintre, amikor már képtelenség kielégíteni a nézőt egy monster of the week epizóddal, ugyanis olyan szinten csomózták és oldották az átívelő szálakat, ahogyan csak a legnagyobbak tudják.

A heti ügyeket remélem a jövőben kábé annyival lerendezik, mint a fináléban.

Mert a helyzet az, hogy most már annyi fontos szál van, és annyi fontos kiegészítő karakter, hogy nagyon nagy kár lenne töltelékepizódokra pazarolni az időt. Elég ha csak a fináléra összegrundolt karakterekre gondolunk, hiszen Jim Caviezel, Kevin Chapman, Michael Emerson és Taraji P. Henson mellett mostanra már nem lepődünk meg, ha Sarah Shahi (Shaw), Enrico Colantoni (Elias), Amy Acker (Root), Boris McGiver (Hersh), Clarke Peters (Alonzo Quinn), vagy Annie Parisse (Kara Stanton) kap hosszabb időt a vásznon, de Ken Leung (Leon) vagy Paige Turco (zoe) feltűnése is mindig örömteli és vagy valami izgalmasat vagy valami humorosat sejtet és akkor még ott van Carrie Preston (Grace) akivel kapcsolatban azt hiszem érhetnek még minket meglepetések.

God Mode

Szóval ahhoz képest, hogy elsősorban két személy és egy gép kapcsolatáról szól elsődlegesen a sorozat, mostanra annyi és annyiféle karakterünk lett, aki több irányba tudja vinni a sorozatot, hogy a Person of Interest egyszerűen képtelen unalmassá válni.

Főleg úgy, ha az “egy gépünk” is úgy dönt kilép a virtuális valóság árnyékából és önálló életre kél, saját céggel, alkalmazottakkal és döntésekkel. Na igen, ahogy a 2. évad fináléjának címe is mutatja, a _machine_ GOD MODE-ba váltott, ami által minden annyira kiszámíthatatlanná változott, hogy még a jó öreg Herold is kapkodta csak a fejét. Hát akkor mi mit szóljunk?

Can you hear me?

Jonathan Nolan egy olyan világot alkotott, amit lassan a Losthoz hasonló mérföldkőnek érzek a sorozattörténelemben (ezért sem értem a CBS miért pakolja kedd este 10-re a sorozatot a következő évadban), kiválóan törli el a határokat a műfajok között, hiszen az ackió, a krimi és a misztikum mellett most már egyre több drámai pillanatot is kapunk. Ráadásul a karakterizáció is tökéletes, ahogy a színészek kiválogatása is a szerepre, Sarah Shahi, de főleg a szociopatává lett Amy Acker kiváló partnere Jim Caviezelnek és Michael Emersonnak.

A Person of Interest évadról évadra egyre magasabbra pakolja a lécet, így ha a Zero Day és a God Mode címet viselő epizódot összemosva finálénak veszem, minden idők egyik legjobb sorozatos évadfináléját láttam (valójában meg az utolsó előtti epizód nagyobbat ütött, mint az utolsó).

10/10

Az első évad után is a felhők felett jártunk

A titokzatos milliárdos Mr.Finch (Michael Emerson) kifejlesztett a kormány számára egy különleges számítógépet, amelynek a segítségével meg lehet akadályozni különféle bűncselekményeket, terrorfenyegetéseket. Később munkát ajánl a halottnak hitt, speciális katonai alakulatoknál szolgáló, korábbi kormányügynöknek, John Reese-nek (Jim Caviezel), hogy dolgozzanak össze, tisztítsák meg New York utcáit a bűnözőktől és védjék meg az ártatlanokat. Azonban a találmány egyelőre nem képes meghatározni, hogy kivel fog jó vagy rossz dolog történni, így a célszemélyről nem lehet előre tudni, hogy épp áldozat vagy maga az elkövető.

Nem tudom, hogy hogy szippantott be ennyire a sorozat, de mindent elmond az, hogy a Person of Interest (A célszemély) fináléra sokkal inkább rá voltam indulva, mint a The Killing aktuális részére (hidd el, ez az én esetemben nagy dolog).

Persze a pilot is nagyon ígéretes volt meg minden, de nem hittem volna, hogy a Person of Interestet tartom majd az év legjobb újoncának, sőt talán sorozatának is.

Pedig simán az, ha végiggondolom az utat a pilottól a fináléig, akkor simán rányomok imdb-n a 10/10-re, mert ez egyszerűen hibátlan. A PoI egy noirba bújtatott szuperhőssztori, a középpontjában pedig egy olyan figura (John Reese - Jim Caviezel) áll, akinek semmilyen szuperképessége nincs, de már ránézésre is többnek látjuk, mint egy egyszerű embert. Ehhez pedig szükség van arra, hogy Jim Caviezel tökéletesen együtt éljen a karakterrel, aki így is tesz, hiszen minden mondatából, mozzanatából árad, hogy nagyon benne van ez a karakter. (Imádjuk Terry O’Quinn-t, de belegondolni sem merek, mi lenne most, ha ő kapta volna a szerepet.)

Caviezel tökéletes társa Michael Emerson, aki már a Lostban is remekül hozta a mindent átlátó, tervező-szervező, átlagon felüli intelligenciával rendelkező karaktert, s nagyjából ugyanezt kell hoznia Harrold Finchként is.

Az Emerson-Caviezel páros hamar összeszokott, s azóta is olajozottan működik, van egy olyan sejtésem, hogy a közös jelenetek nem is elenyésző részét improvizálva lehozzák. Egyszóval, ami például a Missingnek nem sikerült, a PoI-nak 1-2 epizód alatt összejött, hiszen nagyon megkedveljük a főhősöket, de talán még a két rendőrt, Taraji P. Hensont és Kevin Chapmant is, akik elejétől kezdve állandó tartozékai a sorozatnak, sőt időnkéntfőszereplővé lépnek elő.

Őrültségnek tűnhet, de a Person of Interest kicsit olyan mint a Batman, legalábbis rengeteg párhuzamot találunk a két történetben. Ezúttal azonban New York funkcionál Gothamként, ahol nem csak a piti bűnözőket, de a maffiavezéreket és a korrupt rendőröket is le kell kapcsolnia a Finch-Reese párosnak, s mindezt úgy teszik, hogy folyamatosan azt kapjuk amit a pilot is ígért, vagyis a masín kidobja valaki társadalombiztosítási számát, akiről csak annyit tudunk, hogy valami csúnya dolog (halál/gyilkosság) központi szereplője, éppen csak azt nem tudjuk, hogy áldozat vagy elkövető.

Az összes epizód a fent leírt alapokra épült, mégis rettenetesen változatos történeteket kaptunk, s nem csupán azért, mert a készítők jól játszottak a nem tudni, hogy elkövető vagy áldozat kérdéssel, hanem mert a célpontok maguk is mind-mind különbözőek voltak.

Kiemelendő ezek közül a babás-rész, na meg persze a Carl Eliasos (Enrico Colantoni) és Zoe Morganes (Paige Turco) részek, amik később az átívelő szál szempontjából is fontos epizódokká váltak. Merthogy az is van.

Sőt nem csak hogy jól működik az egy rész/egy eset, vagy hogy fenntartja a figyelmet az átívelő szál, még flashbackek is vannak, amik pedig nagyon is fontosak a történet és a karakterek szempontjából. Itt látszik azért J.J. Abrams és Bryan Burk keze nyoma egyébként leginkább, szerintem utoljára a Lostban érthettük meg ennyire a flashbackekből a karakterek motivációit, s ott is hasonlóan sok titkot rejtett a múlt, amit aztán később úgy tudtak adagolni, hogy ne üljön le a sorozat.

De nem csak az Abrams-Burk páros sablonja érződik, hanem Chris Nolan (Batman-franchise) testvérének, Jonathan Nolannek (Memento, A tökéletes trükk, A sötét lovag, A sötét lovag: Felemelkedés) a munkássága is, talán ezért érzem ezt a Batmanes, szuperhősös ízt.

A lényeg, hogy úgy jutottunk el az amerikaiak által kifejezetten kedvelt monster of the weekkel a fináléig, hogy közben kaptunk egy kerek történetet, emellett pedig több olyan csomót is kioldottak, amelynek szálain még rengeteg irányba mehet a történet és mindegyik izgalmasnak tűnik.

De hogy kifejezetten a finálét is megemlítsük: amellett hogy igencsak szorult a hurok John Reese nyaka körül, sokáig nem tűnt úgy, hogy bármilyen wtf lehet majd az epizód végén, aztán megint csak olyat húztak az elkövető/áldozat adat hiányában, hogy Puzsér Róbert legyen a talpán aki nem ad a finálénak és a sorozatnak is egy hatalmas 10-est. Az utolsó jelenettel pedig még rá is kontráztak erre, mintegy jelképezve, hogy ez a sorozat tényleg más, mint amit eddig megszoktunk. Így legyen ez a következő évad(ok)ban is.

10/10

Vagyis mindkét évad végén 10/10-el jutalmaztuk a sorozatot.

És mi volt a vélemény a pilotról?

Adott egy egykori CIA ügynök, John Reese (Jim Caviezel) aki elveszítette mindenét: nincs családja, meghalt (megölték?) a barátnője. A teljes leépülés szélén van, vagy már azon is túl. A sors - pontosabban nem az, de maradjunk ennél a szófordulatnál - úgy hozza, hogy megismerkedik egy gazdag New York-i üzletemberrel, Finch-csel (Michael Emerson) aki nem akármilyen tudás birtokában van. Készített egy rendszert az amerikai terrortámadások után, amelyik tulajdonképpen megfigyel mindenkit és az összegyűjtött információk alapján igyekszik rangsorolni az embereket, vagyis, hogy ki jelenthet veszélyt az országra, ki potenciális terrorista.

A rendszer szinte tökéletes, azonban az információkat két részre bontja, a kevésbé fontosak 24 órán belül törlésre kerülnek. Finch pedig - a pilot alapján lelkiismereti okokból - meghackelte a saját rendszerét és arra specializálódott, hogy a kevésbé lényeges embereken segítsen. “Bibi” az több is van, az egyik az, hogy csupán a lehetséges áldozat TB számát tudja. A másik bibi pedig az, hogy nem biztos, hogy áldozatról beszélünk, az is lehet, hogy elkövetőről… Szóval a gép kidob egy tb számot, Finch pedig tudja, hogy a körül a személy körül történni fog valami… Hogy hogyan számol, következtet a rendszer? Nem tudjuk, képzeljük olyannak, mint ahogyan a Google rangsorol, vagyis egy nagyon bonyolult képlet alapján…

Finch a leépült John-t nézi ki magának, úgy gondolja a férfi tökéletes segítője lenne abban, hogy leszámoljanak a new-yorki bűnözőkkel. Egy kicsit technikailag felturbózott igazságosztós sorozat, aminek azért nem nevezném kiemelkedőnek a pilotját, de rossz sem volt. Volt benne valami, ami miatt már 10 perc után eldöntöttem magamban, hogy igen, ez nézős lesz.

Jim Caviezel nagyon jól hozza a szemrebbenés nélkül gyilkoló, mégis “igazságos” karaktert, Michael Emerson meg inkább csak Ben Linusosan néz a távolba és beszél sejtelmesen, de működik. Átívelő szálra utalást már kaptunk (múlt, rendőrcsaj), bár abban egyelőre nem láttam nagy potenciált, inkább az epizódokra koncentrálnak majd, mint az átívelő szálra.

10/7

Csak 10/7?! Hát igen, ez a sorozat epizódról epizódra lett jobb, ahogy a különböző szálak kibontakoztak.